Minden OK blog

Mi lehet a gyógyulás titka?

A betegeket és gyógyulókat a tuti életmódtippjeiken és csodaszereiken túl gyakran azzal is túlterheli a környezetük, hogy megpróbálja nekik elmagyarázni, mit szabad érezniük és gondolniuk, ha meg akarnak gyógyulni. A ráció és a halál gondolata végzetes eretnekség, aki pedig két hányás közt rosszkedvű, az méltatlan hordozója magasztos betegségének, és nyilvánvalóan valamiféle elvetendő áldozat szerepben tetszeleg.

Arra gondoltam, ha már amúgy is ennyi bölcs megmondóemberrel vagyunk körülvéve, én is veszem magamnak ismét a bátorságot, és megragadom ezt a mai napon kínálkozó alkalmat arra, hogy írjak valamiről, ami talán egy kicsit más is. Mert mi van akkor, ha az egészségért, a boldogságért és az életért vívott küzdelem önmagában véve kevés a gyógyuláshoz? Mi van akkor, ha az életért, a túlélésért valójában pont meg kell halni? Magunkban, belül, egy kicsit…

Tegnap este megkérdezte tőlem a Kedves, hogy vajon ha találkoznék egy 150 éves emberrel, aki 45-nek látszik, felismerném-e? Nem sokat foglalkoztam magamban a kérdéssel, mondhatni egyáltalán nem érdekelt a téma, de jólnevelten megerőltettem magam, és  a kérdést kissé aluleyponálva ugyan, elgondolkodtam a válaszon, majd közöltem, hogy nem.

Ő amúgy nagyon izgalmas férfi: azt állítja, hogy hosszú élet annak jár, aki tudja, mihez fog kezdeni vele. Tegye föl a kezét, aki szereti a halált! Na ugye? Senki sem akar mielőbb meghalni – vagyis vannak, akik igen, de alapvetően az élők ameddig csak lehet, élni szeretnének, mégpedig egy minőségi életet. Ám a legtöbbnek fogalma sincs, miért. Csak úgy, önmagáért, a halál lehető legügyesebb elkerülése érdekében szolgálnák szépen tovább saját magukat, vágyaikat, gondolataikat, öntudatlan és tudatos, öncélú vagy épp közhasznúnak vélt törekvéseiket.

Túlságosan el vagyunk foglalva saját magunkkal

Ezután a kedves azt is kérdezte, vajon nem azért van-e, hogy nem ismerném fel a 150 éves embert, mert túl sokat foglalkozom saját magammal? Erre már kicsit berágtam, mert nem tűnt indokoltnak, hogy egy szerelmes este helyett azzal kösse le magát, hogy nekem beszólogat, de a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy ezalatt mégis mit ért? Azt értette, hogy az érzelmeimmel, vágyaimmal, gondolataimmal vagyok elfoglalva a nemtommi helyett. Tényleg, mi helyett is? Akármivel foglalkozom is, keresztülmegy az “én” szűrőn, így végül úgyis ott kötök ki, hogy a bizonyos “magam”-mal foglalkozom. (Bízzunk benne, hogy ezzel együtt tehát mindig foglalkozom a “más”-sal is – már ha adott kontextusban maradt egyáltalán értelme erről beszélni…)

Különös módon erről mindjárt az jutott eszembe, hogy arra céloz, hogy ez helytelen, baj, elvetendő és elítélendő dolog bennem, hát énségem védelmében gyorsan megideologizáltam a fenti zárójeles gondolatokra hivatkozva, hogy ostobaságnak tartom azt feltételezni, hogy amikor az “önmagammal” foglalkozom, az érzéseimmel, gondolataimmal, vágyaim kielégítésével, akkor az valóban csak rólam szólna. És tényleg! Tulajdonképpen amíg nem az a célom, hogy mindenféle egyebeken taposva minél több bármit is összeharácsoljak magamnak, hogy aztán a világ ürességében gazdag hullaként oldódva föl, legyen földi mértékkel nézve abszolút semmim, hanem valamiféle belső/felsőbb parancsnak engedelmeskedve a szívemet követem, feltétlenül hatok működésemmel a világomra, és az is rám. Innentől kezdve megismerni saját belső működésemet, indíttatásaimat, motivációimat még akár hasznos is lehet, legalább képessé válhatok azonosítani feladataimat, és akár még tudatosan valamiféle nagyobb egység szolgálatába is állíthatom a létezésemet.

Ehhez kell az önismeret – azt mondják. Észrevenni, amikor elhagyom az “önkielégítésemnél” többre tartott céljaimat, és pontosan tudni, hogy miért teszem.

Utat mutatni egy egészségesebb és boldogabb élet felé

Aztán ma reggel Vikivel a belső önismereti munkáról beszélgettünk. Ő arról mesélt, hogy kutatásokkal már számos gyermekkori trauma közvetlen egészségkárosító hatását sikerült igazolni, és milyen szomorú, hogy ennek ellenére ezen traumák kezelését még mindig nem integrálta az orvostudomány a gyógyászat szolgálatába.

A tegnap estében mélyen megérintett “kis-énségem” rosszkedvű, szkeptikus nappal ajándékozott meg, így annak ellenére, hogy magam is lelkesen hirdetem a testi-lelki harmónia, a holisztikus szemlélet és a pszichoszomatika fontosságát, ezúttal feltettem a kérdést: évmilliók óta traumatizálódnak a gyermekek, és tök jól elhordta az emberiséget a hátán a Föld eddig is (talán még jobban is, mint manapság…). Nem lehet-e, hogy unalmunkban egyszerűen túllihegjük traumáinkat a jóléti társadalmakban, mert tényleges súlyos nehézségek hiányában épp ráérünk magunkat sajnálni? Mi van, ha ez nem a tudatminőség fejlődésének a jele, hanem egyszerűen túlságosan “el vagyunk foglalva magunkkal”.

Viki azt válaszolta, hogy nem. Hogy ez nagyon fontos. És hogy ha lehetőséget és követendő mintát adhatunk az embereknek a saját belső munkánk és gyógyulásunk által, és elvezethetjük őket egy egészségesebb és boldogabb élet felé, akkor igenis van értelme megtanulni a traumákkal bánni, van értelme megtanulni meggyógyulni.

Valóban. Saját szenvedéseink mérséklésével mintha kevesebbet szenvedtetnénk a világot is…

Az egészség, a boldogság és az élet titka

Ezzel bizony nem voltam még egészen meggyőzve – adódott bennem a kérdés: értem én, hogy mindenki egy egészséges és boldog életet szeretne, no meg ahogyan azt már fennebb megbeszéltük, hosszút is, de minek az neki? Csak önmagáért az egészségért szeretnénk egészségesek lenni, csak azért, hogy jól érezzük magunkat, vagy van vele valami célunk is? És a boldogság? Az minek? Hisz tudjuk, állandótlan! Vajon csak önmagáért a boldogságért szeretnénk boldogok lenni, vagy annak is van valami haszna a bármi másra nézve is?

Vajon mihez kezdünk az egészségünkkel és a boldogságunkkal, ha már egyszer végre akár csak egy pillanatra is, de megvan?

Eddig úgy találtam, hogy általában nagyjából semmihez sem kezdünk vele. Olyan az, mint valamiféle arhat lét (az ún. buddhista “irígy félistenek” szintje), ahol a lény célja a saját jóléte megteremtése volt, és oda nem adná semmiért! Nem foglalkozik más érző lényekkel, mert még a végén kikerülne a saját kis boldog és egészséges, hosszúéletű mennyországából, és beszennyezne őt a… mi is? Ja, igen, az élet szaga. Van aki úgy mondja: azok a fránya, negatív többiek (negatív ember=problémája van, vagy ami még rosszabb: szenved!).

De vajon megkapja-e és megérdemli-e az egészséget, a boldogságot és a hosszú életet az, akinek nincsen vele célja? Ha egyszerűen csak a kellemetlenségek tartós hiányára vágyik – úgy amúgy öncélúan?

Mi van akkor, ha az egészség, a boldogság és a hosszú élet csak annak jár, aki tudja mihez kezdjen vele? Végülis a gazdagsággal is így megy ez, miért ne lehetne így ez mással is? Aki nem tudja, mire kell neki a sok pénz, az meglehet, hogy végül motivációvesztetten és szegényen marad. Nem lehet-e, hogy a gyógyulást sem elég akarni, hanem irányt is kell adni neki?

Hogyan érdemes küzdeni az életért?

No ez az, amit senki sem mondhat meg kívülről neked.

Korábban a Koffein blogon Egy éve ment el Soffi címmel írtam egy cikket arról, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy egy fiatal, az életbe kapaszkodó, élni vágyó, látszólag igazán küzdő édesanyát megölt ugyanaz a betegség, amely engem, aki az első perctől kezdve feladtam és vártam a halált, nem. Méhnyakrákban halt meg.

Sokan beletolják a daganatos beteg képébe, hogy akarjon élni és gondolkodjon hú de baromi pozitívan, különben megdöglik (ismét egy olyan jószándékú kitolás a beteggel, ami inkább káros, mintsem segítene, mert így még egy olyan bónusz szorongást is kap az a szerencsétlen érintett a fájdalom meg a hányás mellé, hogy ha véletlenül elgyengül és egy pillanatra elelmélkedik a halál egyébként gyakran reális esélyén, akkor már tuti elhullik, úgyhogy most azonnyomban korbácsolja meg belülről a saját rendetlenkedő lelkét, tegye rövidebb pórázra pofátlanul betolakodó normális emberi gondolatait, és azonnyomban küldje máglyára a tolakodó “negatívokat”!).

No, hát ez úgy ahogy van, baromság. Nekem, aki meggyógyultam, eszem ágában nem volt arra gondolni, hogy túl akarom élni, nem voltam nagy küzdő, rohadtul nem gondolkodtam pozitívan, mi több: kimondtam, hogy ennyi szenvedést, mint a kezelések fájdalmai és tortúrái nekem nem ér meg az az élet, ami visszavár, és én bizony megkaptam erre válaszul a gyógyulás ajándékát. Évente többezer “küzdő” meg “hős” elmegy szépen, én meg, aki megengedtem bár, de nem hajkurásztam a túlélést vagy a gyógyulást, nem.

Vajon miért én éltem akkor túl? Nem lehet, hogy talán éppen ezért? Mert nem féltem, hogy hagyjam meghalni mindazt, ami már nem kell?

Feldereng, hogy Soffi sohasem írt arról a blogján, vajon mihez kezd magával, ha túléli a rákot. Csak arról, hogy túl akar élni, életben szeretne maradni. Folytatni szerette volna a meglévő életét és ragaszkodott hozzá. Sohasem beszélt gyógyulásról, egészségről, csak arról, hogy a kislányának anyára van szüksége. Soffi nem beszélt arról, hogy neki mi a célja és mire van szüksége – annak ellenére jut eszembe, hogy tisztelettel adózom Soffi emlékének.

Azzal a felismeréssel egyidőben, amikor magamban kimondtam, hogy azért az életért, amely visszavár, nekem nem éri meg így küzdeni, megjelent még valami nagyon fontos: igény a változásra. Milyen nevetséges, hogy ugyanazokon a fájdalommal teljes napokon, ugyanabban az ágyban fekve azon is gondolkodtam, mit gondolkodtam! Duzzogtam azon, hogy hol marad a rákosoknak a halál közvetlen közelsége mián érintetti jogon kijáró eufórikus felébredés élmény, a nagy felismerések egy boldogabb életért?! Magamban követelőztem magamon, hogy most aztán már változzak már meg a p*csába, és azonnyomban legyek k*va gyorsan de máris pozitív! Közben meg majd szétcseszett az ideg magamban, amikor spirituális gőgjükben tobzódó lelkes jóakaróim beleugatták a telefonba a pozitív gondolkodásra és a önmagam megváltoztatására vonatkozó szívbéli jótanácsaikat. Nohiszen! Úgy osztogatják ezek a népek a kéretlen tanácsaikat a súlyos betegek felé, mintha maguk már vagy tízszer végigcsinálták volna ugyanazt. Én mondom, nagyon sok az önjelölt tanító, arrogáns tuti-tudor, noha aki egyszer tényleg végigcsinálta, az hallgat, mint a csirkeleves! Ha más nem azért, hogy ne terhelje még ő is a gyógyulót a “még-egy-maszlag”-jával.

Node, ott tartottam, hogy rendkívül zokon vettem, hogy szenvedéseimet nem koronázták ezek a daganatos beteget afféle mítikus hőssé emelő gyümölcsök, és igen buggolt, hogy a jól ismert belenyugvó depresszióm még a szenvedésen túlra is ilyen hűségesen követ.

Most azonban, visszatekintve, arra gondolok, hogy talán éppen ebben voltam más. Azzal, hogy hagytam meghalni magamban a már meglévő életemet, sőt, mintegy belenyugvással el is temettem azt, éppen azokat az okokat hagytam meghalni, amelyek a betegség felé vittek (kb. mindent). Meglehet, hogy ezzel tudtam helyet adni valami másnak, valami újnak, egésznek. Lehet, hogy nem voltak olyan nagy céljaim, mint felnevelni a gyermekemet, vagy nagyot alkotni, Hawaii-on “flesselni” vagy cabriot vezetni, és simán igaz, nem vizualizáltam naponta a masszírozós zuhanytálcámat és az álompasit, és igen, borzasztóan negatívan álltam a gyógyuláshoz, de bátran és őszintén néztem szembe belső és külső valóságommal, és ebben az állapotomban a megfelelési kényszer alatt feszülő lufivá fújt hazug pozitív gondolkodás helyett a gyógyulás egy alternatív útját mutattam meg: nyomorom teljes átélését, megismerését, és az elengedést.

A gyógyulásom titka az volt, hogy többé nem akartam egy öncélú, értelmetlen életet élni. Nem olyan eszik, iszik, alszik, közösül, ivadékot gondoz életet. Nem az egészségemért és a túlélésemért küzdöttem, hanem azért a célért, amelyre az egészség és a túlélés való: beteljesíteni sorsomat, feladatomat a Földön. Emberként. Egy olyan életért éltem túl, amelyért életben maradni érdemes! Amelyre az egészség használható!

Nem a betegség ellen kell küzdeni, és nem is az életünkért vagy a gyógyulásért. Irányt kell adni az egészségnek, és univerzális célt a jólétnek! Akkor bizonyára nem késlekednek többé.

***

Tetszet ez a bejegyzés?

További cikkekért alternatív és kiegészítő gyógymódokról keresd a MásOk - Minden OK webportált!

Ha szeretnéd, a Facebookon is követheted a Minden OK blogot!

Minden Ok
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!